Örmény törvény
System of a Down

'98-as bemutatkozó lemezük hátoldalán kaotikus idõk eljövetelére figyelmeztettek, a terrorizmus új formáinak megjelenésére, gazdasági hanyatlásra, amit tétlenül szemlél majd egy depressziós társadalom. Eltelt három év, a kaotikus idõk beköszöntöttek, és hõseink jóvoltából itt van hozzájuk a soundtrack is, Toxicity címmel. Ismerjük akkor most meg egy kicsit közelebbrõl a modern metal egyik legeredetibb zenekarát, az amerikai örményekbõl álló System of a Downt.

Aki olvasta Kurt Vonnegut Kékszakáll címû könyvét, emlékezhet a század eleji örmény holokauszt borzalmainak leírására is. A történelmi háttér: 1915-ben az Oszmán Birodalomban hatalomra került ifjútörök mozgalom megkezdi az ország örmény népességének módszeres kiirtását. 1923-ig több hullámban másfél millió ember esik áldozatul az etnikai tisztogatásnak, a megmaradt félmillió pedig menekülni kénytelen. Évtizedek múltán a jelentõsebb örmény kisebbséggel rendelkezõ országok közül Franciaország, Argentína, Görögország és Oroszország is népirtásnak nyilvánítják a történteket a vonatkozó ENSZ-konvenció alapján, az Egyesült Államok azonban nem teszi meg ezt a lépést, a legutóbbi ilyen kezdeményezés 2000 végén bukik el a török kormány makacs ellenállásán.

Az örmény történelem ezen sötét fejezete, és az elmaradt erkölcsi elégtétel kérdése a System of a Down tagjainak meghatározó élménye. Ahogy a gitáros Daron Malakian egyszer megjegyezte, ha feldarabolják a nagymamádat, akkor érthetõ, hogy személyes ügyednek tekinted, hogy valamilyen formában elégtételt vehess. "Itt van négy örmény rockzenész, akikre odafigyelnek az emberek. Ha mi nem beszélünk errõl, akkor ki? Felelõséggel tartozunk a halottainknak."

Serj Tankian énekes-szövegíró, aki az annak idején a halál torkából megmenekült nagyapjától elsõ kézbõl kaphatott beszámolót a történtekrõl, erre a tragédiára vezeti vissza a zenekarra jellemzõ, szociális érzékenységtõl fûtött, szenvedélyes politizálást. "Ez az igazságtalanság vezérel, ezért vagyok képes észrevenni a világban a többi igazságtalanságot is. Tudom, hogy ezek a dolgok léteznek, de mindig rejtve vannak, ezért ki kell nyitni a szemed, hogy észre vedd õket."

Márpedig Serj és a szövegírásban is besegítõ Daron nyitva tartják a szemüket, és ha találnak valamit, abból dalszöveg lesz, vagy legalább színpadi agitáció két szám között. A zenekar nevét viselõ bemutatkozó albumon a genocídiumról szóló P.L.U.C.K. (Politically Lying, Unholy, Cowardly Killers) mellett a koncert-favorit War?-hoz fûzött kommentárban a legfejlettebb országok gyarmatosító politikájának továbbélésére világítottak rá ("Elõször a vallás nevében harcoltunk a hitetlenek ellen, aztán a kommunizmus lett az indok, most pedig a drogok és a terrorizmus. Folyton változik az ürügy, amivel igazolhatjuk a bolygó feletti uralmunkat."), az idén szeptemberben megjelent Toxicityt nyitó Prison Songban pedig egyszerre kérdõjelezik meg az amerikai börtönrendszer létjogosultságát, és hívják fel a figyelmet a CIA feltételezett szerepére a nemzetközi drogkereskedelemben.

De honnan is került elõ ez a zenekar? És kik ezek az arcok?
Serj, Daron és a basszusgitáros Shavo Doadjian ugyanabba a hollywoodi örmény magániskolába jártak. Shavo elõbb menedzserként segítette Serj és Daron Soil nevû zenekarát, majd '95-ben együtt megalakították a System of a Downt, melynek felállása John Dolmayan dobos belépésével állandósult. A klasszikus Black Sabbath-stílusú metált a hardcore-ral ötvözõ, örmény és közel-keleti dallamvezetéssel megspékelt SOAD-hangzás a tagok különbözõ zenei hátterének és egyéniségének eredõje. A fõ zeneszerzõ Daron tinédzserként a Cannibal Corpse és a Deicide zenéjét hallgatva tudott a legkönnyebben elaludni, a szervezetében felgyülemlett töménytelen agressziót pedig többnyire verekedéssel vezette le: "Ha valaki megfordul az utcán a csajom után, kibaszottul meg akarom ölni. Ha valaki baszakodik a haverjaimmal, akkor is kibaszottul meg akarom ölni. De mostanra már megtanultam uralkodni magamon."

A szövegíró Serj ezzel szemben magába forduló, csendes, szelíd alkat, aki egy szoftvercég igazgatójaként a zenekar elõtt üzletemberként is sikereket könyvelhetett el. A vállalkozó szellem most más formában érvényesülhet, hiszen a torzonborz frontember Serjical Strike néven saját kiadót is mûködtet, ahol a számára szimpatikus zenekarok lemezei mellett Cool Gardens címû verseskötetét is megjelentette. A kétpólusú kreatív maghoz járul a Kiss-fanatikusként felnõtt Shavo, és a dzsesszen nevelkedett, de a Rushtól a Dickiesig minden jóra fogékony John alkotta ritmusszekció; így áll össze a hihetetlenül fegyelmezetten, céltudatosan dolgozó négyes.

A '95-ös indulás után rövid idõ alatt jelentõs hírnévre tesznek szert a Los Angeles-i klubéletben, hála egyéni hangzásuknak és hiperaktív, frenetikus színpadi elõadásmódjuknak. Ezeknek köszönhetõen egy olyan hatalmas és hûséges rajongói bázist építenek ki, amihez hasonlóval kevés feltörekvõ zenekar büszkélkedhet. A bemutatkozó lemez megjelenésére csak azért kell '98-ig várni, mert jó másfél évig válogatnak az érdeklõdõ kiadók között, míg végül belép a képbe Rick Rubin, és a sztárproducer (RHCP, Slayer, Beastie Boys) újonnan indult American Recordings kiadója lesz a befutó. ("Rick már akkor is rendszeresen járt a bulijainkra, amikor még bizonytalan volt, hogy hozzá szerzõdünk-e_ Látszott, hogy hisz bennünk, és különösen érdekli a zenénk.")

A bemutatkozó album megjelenésekor a rádiókat a Smash Mouth, a Sugar Ray és a hozzájuk hasonló alternatív popzenekarok uralják, így az amúgy is elsõsorban koncertzenekar SOAD csak intenzív turnézással juttathatja el zenéjét a közönséghez. Játszanak két Ozzfesten, valamint a Slayer, a Fear Factory, és a Limp Bizkit elõtt is, és miközben teszik a dolgukat, beindul a nu metal õrület, ismét divatosak lesznek a súlyosabb zenék, és ezzel megnyílik elõttük az elektronikus média is.

A következõ lemezre már ennek tudatában készülnek rá. Összesen 40(!) számot írnak, ebbõl 33-mat fel is vesznek, és hosszas egyeztetések után innen szûkítik le a kört a Toxicity 14 számára. Ezek között van a lemez hangulati váltásainak végleteit bemutató Chop Suey!, amelynek a rajongók közremûködésével felvett koncertõrület-klipje híven tükrözi a valós helyzetet: az album megjelenése alkalmából tervezett koncertre például a várt 3-4000 ember helyett tízezren jelentek meg, a környezõ utcákat le kellett zárni, és miután a rendõrség lefújta a bulit, a feldühödött tömeg törni-zúzni kezdett. A SOAD-ot a rajongói segítették fel a csúcsra, nem felülrõl erõltették rá õket a tömegre, mint a nu metal-sztárok legtöbbjét.

A hagyományos rocksztár mentalitástól való távolságtartásukat pedig kiválóan példázza az új lemezen található Psycho, amit a koncertek után próbálkozó bekokainozott grupikról írtak. Miközben hasonló szituációban tíz zenészkollégából kilenc gyors szelektálás után már gombolná is ki a sliccét, a SOAD tagjai le szokták beszélni a túlfûtött kislányokat az effajta interakcióról. "Megkérdezzük tõlük, hogy miért vannak itt, és mit keresnek a buszon. Aztán kinevetjük õket, hogy érezzék, mekkora butaság felajánlani a testüket a zenekarnak."
Mindez nyilván örömmel tölti el a Slipknot zenekart, akikkel a SOAD most a Pledge of Allegiance turné keretében népszerûsíti a Toxicityt. Így biztosan jut elég csaj a Bohócnak, Pinokkiónak és Tüsinek is.